Házipatika fórum: AZ ALKOHOLIZMUS BETEGSÉG AZ ALKOHOL LEGÁLIS DROG. - Házipatika fórum

Ugrás a tartalomhoz

hirdetés

Szponzorált hirdetések

  • 5 Oldal +
  • « Első
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5

AZ ALKOHOLIZMUS BETEGSÉG AZ ALKOHOL LEGÁLIS DROG.

#61 2006. 06. 13. - 06:13:42

Válasz MKINDENKINEK,aki szenved az alkolbetegségtől! Ha saját magáról, ha hozzátartozóiról van szó. Új vagyok, most találtam ide. Sajnos az akaraterő kevés, a sejtszinten rögzült "kívánás" erősebb mint az ember maga. Hiába szégyelled, szidod, átkozod magad, nem tudsz ellenállni. Egyszercsak mégis. Viszont erre sincs magyarázat. Értem alatta, hogy miért nem előbb stb. Iszonyú szenvedés !! MINDENKINEK KITARTÁST KÍVÁNOK !!! Ria

#62 zeberdu 2006. 04. 23. - 15:13:31

Helló! nagyon nagy akaraterő kell hozzá, de ha más kínál nem kell elfogadni. Ezzel, már egy lépést megtettél, persze tudom, hogy könnyű mondani, de csak így tudod magad tesztelni. A másik pedig, egy ember egyszer azt, mondta a legkönnyebb sajnáltatni magunkat, mint hogy tegyünk a problémák ellen valamit.Van benne valami...ha pedig nincs barátod akinek elmond, mond el magadnak a tükör előt, hidd ell nem is olyan rémísztő! A másik gondolat erről: próbáld lefoglalni magad valamivel, amit szeretsz: kerékpározás,futás stb.és lehet, hogy lesz barátod!::))Ha nem vagy még nagyon mélyen benne, szerintem akaraterővel menni fog,csak Bízz Magadban, Te is olyan értékes ember vagy, mint a másik!! Üdv. ;)

#63 2006. 02. 09. - 07:30:19

sokszor probaltam leszokni,de amikor kezembe kerul az uveg azt mondom "csak meg ezt az eggyet" de utannna jon a tobbi. Ez olyankor fordul elo alltalaban amikor egyedul vagyok es eszembe jut ,hogy mincs akinek elmondjam a dolgaimat,akire szamithatnek,mert a szeretteim nem hogy felismernek es ovnanak ettol a rossz szokastol, meg ok is mondjak ,hogy csak egy cseppet... Nagyon bant,hogy nem tudok pontott tenni ennek a szenvedelynek azert is mert edesapam halalos agyan megigertem neki"Itt vege....." Kerem aki tud segitsen.Koszonom

#64 2005. 10. 31. - 14:47:46

Kedves Fórum Látogatók! Egészségközpontunk korszerű terápiás kezelést biztosít alkoholfüggőségből és drogfüggőségből való felépüléshez, valamint hozzájárul pszichés válságállapotok kezeléséhez, a kiégési- és stresszproblémák rendezéséhez és az egészség karbantartásához. Központunk átmeneti bentlakásos gondozást nyújt exkluzív körülmények között. A családias és stresszmentes környezet, valamint az egyénre szabott, korszerű terápiás kezelések révén helyrehozhatók a különböző szenvedélyproblémák keltette krízisállapotok és magatartásváltozások, valamint a stressz és a kiégés okozta testi, pszichés és szociális károsodások következményei. A terápiás célkitűzések gyógyszeres, pszicho- és szocioterápiás kezelések, valamint kalandterápiás, wellness és szabadidős programok harmonizált, együttes használata révén valósulnak meg. Címünk: www.hotelrenascor.hu

#65 2005. 09. 12. - 15:06:36

Szia Ildikó! Dehogy déli 1 óra:) ÉJSZAKA! Bagoly lettem. Nekem apukám halt meg május 23-án. Hiányzik. Viszont, amikor eszembejut, hogy halott, olyan érzés, mintha már évekkel ezelőtt meghalt volna, viszont még mindig hihetetlen. Az én erős és hatalmas apám...Ő is 72 óra alatt ment el, mint anyu... Egyszerü, azért erősebb nálam az alkohol, mert én használtam. Éppen ezért tudott legyőzni. Engem elcsábított, mert el tudott, mert magaból nem tudtam bátorságot, szeretetet, erőt meríteni, így hozzányúltam egy külső szerhez. Ő volt az Istenem. Neki hittem. Én mondom itthon a családnak, ha fáj, hogy meghaltak a szüleim. Amikor zöldbabfőzeléket főztem apu halála után először, azt is mondtam, mert Ő meg ezt ette itthon utoljára. És amikor sárgarépás narancslevet hoztak a Tescoból, akkor is megjegyeztem, hogy ezt itattam apuval akkor éjszaka, mielőtt elvitte a mentő... Szomorú, viszont nincsen más, mint elgyászolni, ami hosszú idő. Szeretettel üdvözöl: Moyra

#66 2005. 09. 11. - 16:43:26

Szia Moyra! Ugye ez nem déli 1 óra volt? Milyen érdekes ez. Azt írtad, hogy erösebb nálad(bocs nincs hosszú ö, ü-m). de miért van ez? Miért van az, hogy az egyikünk fölött hatalmasság, miközben más fölött nincs hatalma? Annyira hiányzik az anyukám. Azt mondják, hogy az idö begyógyítja a sebeket. Na igen, ez igaz is, a nagy fájdalmat, a gyászt enyhíti. De a hiányt nem. Az csak fokozódik, erösödik ahogy az idö telik, ahogy "öregszem". Nem szoktam erröl a férjemmel beszélgetni, nem bánnám én már bármennyit is iszik, csak lenne még egy kicsit. szia Ildikó

#67 2005. 09. 06. - 00:15:39

Szia Ildikó! Örülök Neked:) Voltam én eddigis, csak nem látszottam:) Bizony, lekerült, most angyalként leledzek:D Örülök, nagyon, hogy az alkohollal kapcsolatos félelmeid eltüntek. Én egy idő után megtanultam tisztelni, mint olyant, "aki" erősebb nálam, hiszen legyőzött. A mai napon nem kezdek vele. Megyek, mert lassan korán lesz. Üdvözöllek szeretettel: Moyra:)

#68 2005. 09. 05. - 19:11:11

Szia Moyra! Hát megjöttél? Hol jártál ezidáig? Biztosan sok minden történt Veled. Lekerült az álarc az arcodról..... ;) Olyan érdekes, már nem félek. Emlékszel, írtam Neked, hogy nagyon félek az alkoholtól. Szinte rettegtem, hogy nekem nem szabad inni, mert hát akkor én is.... De ez már elmúlt. Nem tudom hogyan. Egyszerüen nincs. nem is tudom, hogy mikor történt, biztosan fokozatosan. Jól vagy, veled minden rendben? Ildikó

#69 2005. 08. 28. - 14:58:19

Szia Ildikó és Mindenki! Vagyok én itt mindig! :) Ha valakinek bármilyen kérése vagy kérdése van az alkoholizmussal kapcsolatban vagy az azzal együtt körülölelő családi betegségekkel, minden levelet megkapok, amit ide írtok és mindegyikre válaszolok is. Tudom, hogy ez egy nagyon kényes "téma", nehezen lehet kibújni és kitörni a titkolózás hálójából, éppen a szégyen miatt. Viszont lehet és van segítség. Lehet minőségi életet elni. Nincsen mit szégyellni ezen a betegségen sem, éppen úgy, mint a cukorbetegségen sem. Felfogás kérdése az egész. A cukorbeteget miért nem ítéljük el??? Naugye:) Tehát vagyok és itt vagyok még akkoris, ha néha nem látszom:) Moyra

#70 2004. 10. 30. - 21:27:34

Szia Moyra! Elképesztő, hogy milyen sokáig nem lehetett Téged itt megtalálni. Persze nyilván erről senki sem tehet. Úgy látom teljesen megújult a klubélet, majd körbenézek. Olvasgattam amit küldtél, emésztgettem is. Hogy vagy? Írj valamit kérlek, úgy érzem teljesen le vagyok amortizálódva most agyilag. Igazán a gép előtt se volt időm ülni, le vagyok maradva írással-olvasással. Ja,láttam, hogy Te is írtál Csillának.Szerintem olvasta a válaszainkat, csak nem ezekre vágyott. Furán működik most ez az oldal. Borzasztó lassú, hol egybe ír, hol külön. Nagyon lassan haladok. Abba is hagyom, nincs ehhez mosttürelmem. Örülök, hogy ismét beszélhetünk. Szeretettel: esveg :d

#71 2004. 09. 29. - 13:19:34

Szia:) Nem tudom az e-mail címedet, de hát nincs mit tenni, megadom itt az enyémet, küldj rá valamilyen levelet, aztán elküldöm Neked az ACA-s anyagot. Minden, ami fontos és tájékoztató jellegű, bennt van a gépembe. mandalaa@axelero.hu Én is nagyon megértő gyerek voltam, viszont sokáig nem tudtam, honnan, miből fakad az a fájdalmas hiány, amit minden nagyobb változásnál érzek és persze vele együtt jön a félelem is. A legelső emlékem az, hgy három évesen egyedül hagytak az óvodában. Olyan korán ott voltam, hogy senki nem volt még bennt, se dadus, se ovónő. Űltem a folyosón a félhomályban és sírtam. Anyámat akartam, de nagyon. Aztán az iskolából, az első tanítási héten minden áldott napon megszöktem. Nem anyám kísért el, hanem a szomszéd néni, mert anyunak dolgoznia kellett. (régebben azt hittem ezt megértem, ma már tudom, nem, én ezért nagyon dühös voltam és fájt) Aztán már nagyobbacska voltam, úgy 16 év körül, mikor egyik vasárnap kora délután, apámnak elborult az agya és a fotelból, a hajamnál fogva rángatott fel, hogy most azonnal menjek és mossam meg! Én ebéd után akartam és nem értettem, ezzel mi baja van:( Aztán a fájdalomtól és az ijedségtől, adtam neki egy pofont. Nagyon megvert, anyám szedett ki a kezei közül. Akkor üvöltve mondtam neki, hogyha nekem egyszer lesz gyerekem, én biztosan nem fogom úgy nevelni, mint ő engem. Nagyon gúnyosan mondta: DEHOGYISNEM! És majdnem igaza lett!!! Hálás vagyok azért, mert még életemben abba tudtam hagyni az ivást és tényleg nem szükséges úgy nevelnem a gyerekeimet, ahogyan azt ő tette velem. Azt tanulom, hogyha el tudom fogadni a szüleimet annak és olyannak, amik és akik és egy idő után meg tudok Nekik bocsátani, akkor azokat a tulajdonságokat és hibákat, vagy tulajdonságokért és hibákért már nem fogom magamat okolni és bántani, amit a gyerekeimmel szemben elkövetek:) Van egy könyv, Hellinger leképezéseiről szól. Schaffer (asszem így kell írni) írta, és nagyon jó!!!! Abból tanultam azt, ha anyámat elutasítom, akkor a saját női mivoltomat utasítom el, hiszen belőle vagyok. És a fiúknál ugyanez van az apjukkal kapcsolatban. Ezért várja el sok férfi a párjától azt, hogy ő éreztesse vele azt, hogy férfi!!! És ezért megy tönkre sok kapcsolat, mert a nők többsége elhiszi, hogy ő a hibás, pedig nem, ez mind a gyerekkorban keresendő, a szülőkkel való kapcsolatokban. Na, most befejezem, megint kicsit elkanyarodtam;-) Szeretettel:

#72 2004. 09. 29. - 12:49:18

Csak még egy gondolat. Most gondolkodtam el azon, hogy én inkább felnőttként szenvedtem meg azt az egészet, és mégis a gyerekkorral azonosítottam. Hát igaz, az ember a szülőjével kapcsolatos dolgokban mindíg gyerek. A szülő-gyerek viszony örök.

#73 2004. 09. 29. - 12:38:34

Szia! Már kezdtem aggódni Érted. Sokáig nem írtál. Én nem mondhatom ki azt, hogy nekem hű ,de vacak gyerekkorom volt. Igaz, sokáig a nagyszüleim neveltek, mert az anyukám 16 évesen szült meg, dolgoznia kellett és természetesen iskolába járnia. A nagyszüleim rengeteg szeretettel vettek körül, mint az egyetlen unokát. Mindíg velem voltak. Aztán anyu férjhez ment és a nevelőapám pótolta mindazt amit kellett. Az ő nevét viselem, ő nekem az Apukám. Igazán csak kamaszkoromban kezdtem érezni az ital következményeit. Annyiban, hogy hiába keresett rengeteget az Apu, nem voltak olyan ruháim amiket szerettem volna, de egyébben nem szenvedtem hiányt. Nagy lakásunk volt, étel is volt bőven. Persze köztük akkor már nagyon rossz volt a viszony és sokat veszekedtek, majd elváltak. De ekkor én már éltem az életem. Már a középiskola alatt együtt jártunk a férjemmel. Egy kamasznak sok fontos dolog van az életében. Igen, lehetett volna jobb anya, de nem volt vészes, nem panaszkodhatok. Meghalgatott, szeretett, hiányzik. Igazán már akkor nem találtuk a hangot egymásal, amikor nekem külön családom volt és gyerekeim. Ahogy hatalmasodott el felette az alkohol, úgy lettem én és a gyerekeim háttérbe szorítva. Számomra az utolsó évek a fájdalmasak. Azt hiszem, hogy én azért nem sérültem annyira gyerekként, mert a nevelésemet a nagyszüleim vették át. Igazából a nagymamám halálát tudtam a leglassabban feldolgozni. Tudod mióta beszélgetünk, szép lassan kiürül belőlem minden harag. Talán gyászolni se tudtam Őt igazán, a körülmények miatt nem is volt lehetőségem talán rá. Mára úgy érzem, hogy csak a hiány maradt. Nagyon tud hiányozni. A nagyszüleim elötte 2 évvel haltak meg. Amikor anyu meghalt, úgy éreztem, hogy árva vagyok. Nincs vér szerinti rokonom. Nincs senkim a férjemen és a gyerekeimen kívül. Annyira furcsa érzés. Na ezt valahogy fel kellett dolgozni. (kell) Én más anya akarok lenni. Finomabb, lágyabb, odafigyelőbb, de mégis korlátozóbb. Mert nekem mindent megengedett. De tudod, mégis olyan sokszor észreveszem magamon a stílusát, a reakcióit. Azt amit nem szerettem. Most ebben a pillanatban nincs bennem egy cseppnyi harag sem. Csak egy nagy hiány, bárcsak megint vitatkozhatnánk a mamáéknál mondjuk egy szülinapon a rántotthús felett. A NET-es érdekelne, örülnék, ha elküldenéd az email-címemre. szeretettel: Ildikó

#74 2004. 09. 29. - 10:39:45

Szia:) A józanodásom első pár évében én is azt mondogattam maganak, a szüleim pontosan azt adták, amit tudtak, amire képesek voltak. Tudod, ez mind arra volt jó, hogy ne nézzek szembe a haragommal, dühömmel és elkeseredettségemmel velük kapcsolatosan. Van egy önsegítő csoport, a neve ACA, (sérült család felnőtt gyermeke)és elkezdtem ide is járni, mert ugyan próbáltam elengedni a szüleim felé érzett haragomat, időről-időre mégis visszaköszönt. Itt, a társaim segítségével sikerül bátran és őszintén szembe néznem azzal, és haragudnom azért, amit kaptam, illetve nem kaptam meg gyerekként. Mert minden gyereknek megjár a törődés és a szeretet, tehát nem szükséges nekem bűntudattal megélnem a haragomat, mert az jogos és teljesen természetes. Nagyon sokat dolgozom ezen még a mai napon is. Most és egy ideje, a szomorúság fázisában vagyok. Szükséges elgyászolnom, elsíratnom, átdolgoznom a gyerekkoromat, mert hiszem, csakis ennek segítségével válhatok igazán felnőtté:) Ha érdekel ez a csoport, akár személyes gyűlés, akár a Net-es, írd meg nekem légyszíves és köldök az e-mail címedre anyagot. Legyen szép és békés a mai 24 órád:) Szeretettel:

#75 2004. 09. 20. - 16:10:28

szia :d Nem botránkoztattál meg. Tudom, hogy mekkora teher hosszú időn keresztül egy beteg embert gondozni. Én sosem tudtam a betegekre haragudni. Anyukám szerint már egész kicsi koromban kiderült, hogy különös gonddal viseltetek a betegek iránt, semmitől nem leszek rosszul, szeretek "ápolgatni". Amikor a hugom beteg volt (11 évvel fiatalabb), én vittem orvoshoz, ápolgattam, én szaladtam már gyerekként is ha hányt. Aztán természetesen ápolónő lett belőlem. Most 4 éve már nem dolgozom a szakmámban, de visszavágyom. Azt gondolom, hogy visszamegyek. Húz a szívem. Számomre finom a rendelő illata, kedvesek a betegek, nem nagyon tudtak kihozni a sodromból. A kép: ha végig gondolom, életem sok szakaszában ezek nagyon különbözőek lennének. Bizots vagyok benne, hogy Téged is hamarosan meglátunk fedetlen, sugárzó arccal. A gyermekkor: én egyszerűen megbocsájtottam mindent. Na, nem ment egyszerűen. Ez egy döntés. Eldöntöttem, hogy megbocsájtok a szüleimnek. Az apámnak, aki csecsemőkoromban elhagyott (persze 33 évesen megtalált), az anyunak aki tönkretette a gyerekkorom. Egyszer azt tanították a gyüliben: azt adták a szüleink, amit tudtak, amijük volt. Annál többet nem tudtak adni. Ezen elgondolkodtam. Igen, ennyije volt, valószinüleg ő is ennyit kapott. A megadta a maximumot, ennyit, mert ennyivel rendelkezett. Az én fiam 14,5 a lányom 7,5. Helyesek. szeretettel: Ildikó ;)

#76 2004. 09. 18. - 23:23:59

Szia:) Azt, hogy ittam, addig szégyelltem, míg meg nem tudtam, betegség. Egészen addig, azt hittem, jellembéli fogyatékosság.A betegség felmentett, megkönnyebbültem. És persze nagyon elcsodálkoztam, még az elvonást is elfelejtettem, pár percig:-D Haragszanak az emberek a rákos betegre is, mert tehetetlenek és mindenféle nem egészséges emberre, mert figyelmet követelnek, kérnek, a betegségükön keresztül, csak ezt általában nem vallják be. Nagyon furcsát fogok Neked most írni, lehet, meg is botránkozol, de így igaz és meg kell tennem ahhoz, hogy közelebb kerülj a megértéshez:) Mikor anyu meghalt, megkönnyebbültem. Csakis a szomszéd néninek mondtam el, mert, Ő kérdezte úgy, hogy ezt a választ, a lehető legőszintébbet kellett adnom. Tudod, mit felelt? Azt elhiszem. Anyu, nagyon régóta beteg volt már, tíz évig ment az a huzavona, hogy minden nap meghalhat. A szíve miatt. Képzelj el így megélni napokat. Volt, amikor könnyebb volt, volt, mikor nehezebb, viszont a halál, a betegséggel együtt, mindig ott lebegett az életünkben éveken keresztül. És mikor meghalt, ennek vége lett, elmúlt belőlem, a feszültség, a rajtra kész állapot. Szó szerint, leeresztettem. És a mai napon is hálás vagyok azért, mert ki mertem mondani, amit érzek és azért, megértették.:) A gyerekeim nagyok már, 20 éves a lányom és 16 éves a fiam:) A kép teljesen olyan, mint én:) És azt is jelképezi, még nem vagyok telesen szabad. A gyerekkorom áttolgozása nagyon sok fájdalommal és félelemmel jár:) Viszont megyek, csinálom, mert erősen hiszem, egyszer én is szabad lehetek:) Még annyit, van egy olyan érzés, amit alázatnak hívnak. Az alázathoz, a beismerésen, az elfogadáson, és az őszinteségen keresztül vezet az út. Azóta nem haragszom betegségekre, amióta ezt az érzést, a saját betegségemen keresztül be tudtam azonosítani:) Elfogadom, nincsen hatalmam fölöttük:) Szeretettel:

#77 2004. 09. 18. - 20:49:00

Szia :d Értem én, csak kicsit másként gondolom. Én teljesen el tudtam fogadni, hogy ez foszt meg mindentől. Persze nem tetszett, és nem tetszik ma sem. Abban igazat adok Neked, hogy a rákos embert sem választják szét a daganattól, sem a cukorbeteget az inzulintól. De, ezek a dolgok nem az emberrel egylényegűek. Nem természetes, az emberi élettel bizonyos szinten összeegyeztethetetlen. Nem ez a természetes emberi létforma. igen sajnáljuk, szánjuk. De mégsem kérjük rajtuk számon, nem haragszunk rájuk, nem mondjuk, hogy ők a felelősek azért, hogy ilyen helyzetbe kerültek, nem ők akarták így. Mert ez nem az emberi lét természetes velejárója. Nem felelősek, valamiért kiszolgáltatottak, talán genetikailag, lelkileg, szellemileg, egészségileg. Legyen az cukorbaj, rák, alkoholizmus. A hiba alapvetően nem bennük van, nem erre vagyunk teremtve, nem ilyen élet van szánva egyikünk számára sem. Így, ezzel a gondolatmenettel, számomra marad a DOLOG, ami valamiért uralmat vehetett a Te és az anyukáink életébe. A dologra haragszom, rá már nem. Valami, valaki kiszolgáltatottá tette és mivel kiszolgáltatott és erőtlen volt ebben a dologban, győzedelmeskedett felette. én teljesen úgy érzem, hogy külön van az emberi lénytől. Különben nem lenne benne tiszta pillanataiban szégyenérzet, vádlás. Ez egy erő, ami uralkodik rajta és nagyon keveseknek adatik meg, hogy fölé kerekedjenek. Hála Istennek, hogy van akinek ez megadatik. Szerintem,haragudj Te is a dologra, hiszen nem haragszunk a rákos beteg rokonunkra, aki meghalt és itt hagyott. A rákra haragszunk, ami elvette. Az alkohollal mégis másként gondolkodunk: talán nem kéne. Talán csak azért mert más a társadalmi megitélése, mert nekünk is másként tanították. Mit gondolsz? Mennyi idősek a gyerkőceid? Köszönöm, hogy mindíg jót kívánsz nekem. A kép, amit csatoltál, titokzatos, misztikus és egyben nagyon nőies. Már nagyon sokat gondolkoztam róla, hogy vajon miért ezt választottad. ui: utálom a dolgot! Legyen az rák, alkohol, baleset, testi fogyaték, betegség,szerencsétlenség, mindegy, utálom azt ami megfosztja az embert a méltóságától, a kiteljesedett emberi élettől. :@ szia :) esveg

#78 2004. 09. 15. - 13:43:15

Szia:) A DOLGOT, akarva, akaratlanul is összekötöm az emberrel, hiszen a DOLOG miatt nem kaptam meg egyerkkoromban azt, ami minden gyereknek jár és az én gyerekeim sem, ami minden unokának jár :@ Sokat gondolkodtam tegnap óta ezen, és én nem tudom szétválasztani, mert számomra nem lehet. A megbocsátást viszont csakis akkor tudom elérni a szüleim felé, legalábbis elindulni ezen az úton, ha tényleg elhiszem, hogy betegek és a betegségükből kifolyólag nem tudták megadni nekem azt, amit az egészséges családokban a gyerekeknek megadnak. Az alapot, a szeretetet :'( Mikor anyám haldoklott, nem haragudtam Rá, hogy most miért teszi ezt, miért választotta a halált, ahelyett, hogy kórházba menne és élhetne tovább. Valami csoda folytán sikerült elfogadnom. A saját betegségemen keresztül értem meg nagyon lassan anyámékét, hiszen a kettő egy és ugyanaz. Viszont az embert semmiképpen nem tudom ettől különválasztani. Csak megérteni a tetteit, mert kezdem érteni a betegsége mibenlétét. A rákos embert sem válaszják külön a daganattól. Együtt van vele. Vele együtt szánják és sajnálják és a lehető legtöbbet segítenek rajta, és könnyítenek a szenvedésein. A cukorbeteg sem választja el magát az inzulintól, hiszen az életben a test és a lélek együtt jár. Összetartoznak. Most itt tartok ennek boncolgatásában, ha jutok valamire, hogy együtt vannak vagy mégis külön, akkor megírom:D Békés, szép napot kíván Neked:

#79 2004. 09. 15. - 08:09:41

Szia! :d Igen, a harag ott van, de nem az emberre haragszok én már. A DOLOGRA. Gondolj csak bele, a nácizmusban sem az emberek voltak elsősorban a kegyetlenek (bár nyilván sokan élvezték is a dolgot), hanem maga az eszme, az ideológia, a DOLOG. Ez fertőzte meg őket, borította el a lelküket, szellemüket, testüket. Sokan, annyian megbánták, bár ez már mit sem segít. esveg

#80 2004. 09. 14. - 14:41:39

Szia:) Én a félelmeimre ittam, a folyamatos frusztrációimra, szorongásaimra. Már az elejétől fogva, mikor elkezdtem használni az alkoholt, megjelent a bűntudat és a szégyen is. Szerintem amennyit ad az ital, ugyanannyit követel is magának, csak legelőször elvarázsolt azzal, mennyivel könnyebbé vált a lelkem tőle és mivel ezt azelőtt sosem éreztem, ezt nagyítottam fel, értékes lett nagyon a számomra. Ezért kellett innom. Aztán egy idő után kialakult a lelki föggőség, aztán a fizikai. Igen értem, mikor azt írod, hogy nem kötöd össze emberrel az alkoholt. Viszont ezt így szerintem nem lehet, hiszen ott a harag, miért kellett annyira fiatalon anyukádnak meghalnia, adósságot, a lányait és az unokáit hátrahagyva. A tehetetlen düh. Ezzel az egy mondattal tudom magamtól kissé különválasztani: "Erősebb nálam, ma nem kezdek ki vele, engem legyőzött" De azt hiszem, még ezzel sem lehet. Hozzám tartozik, hiszen ez a neve a betegségemnek és csakis akkor tudom gyógyítani, ha nevén nevezem. Békés napot Neked:)


  • 5 Oldal +
  • « Első
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • A téma zárva.

Szponzorált hirdetések

Topik megosztása: